|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 246 találat | lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-246 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csép Sándor 2016. július 18.Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (I.) – A „laza, könnyed csevegés, társalgás”, amit előrevetítettél mára, minden szempontból jó, főleg egy 75-höz közelítő alaknak, mint én. – Azt hittem, még nem érted el a 70-et. – 1943 januárjában születtem. – Mérföldkő az életedben, hogy 24 év után abbahagytad tanácsosi tevékenységedet. – Pontosabban, mint tanácsos elfogadtattam a kollégáimmal, hogy minden tisztségben van bizonyos tisztes határ, amit átlépve már kötelező az utánunk jövő nemzedéket elindítani. – Aradiak vagyunk jó pár éve, mégis, sajnos, elég kevés közelebbit tudok rólad… Arra jól emlékszem, hogy közvetlenül az úgynevezett forradalom után engem is lehívtatok az alagsorba, a sajtóklubba egy találkozóra, ahol azt javasoltad, hogy válasszanak be engem is az RMDSZ Aradi vezetőségébe. Nem tudtam elvállalni, mert akkoriban rendkívüli módon lekötött a tanítás. – Az első hetekben Bognár Leventét is invitáltam, ő ezt eleinte azzal hárította el, hogy inkább szakszervezeti úton szeretne aktiválni. – Hol születtél? – Aradon. – Óvoda? – Az óvodát a Zárdában jártam, Bosnyák Erzsi, később Steinhübelné, azaz Böbe óvó néni felügyelete mellett. A nővérem a Zárdába járt, negyedikes volt akkor. Amikor véget ért az óvodai program, átvittek a nővérem osztályába, s beültettek az utolsó padba. Sokat szipákoltam emiatt, de végül a nővérem mindig hazavitt Mosóczra. Guttmann Pirike, Bognár Levente akkor még hajadon édesanyja volt a tanító nénije. – Következett az elemi, illetve az általános iskola. – Öt percre laktam a Gizella utcai iskolától. Ha otthon felejtettem az uzsonnámat, szünetben hazaszaladhattam érte… Akkoriban kétpárhuzamos magyar osztály működött ott. Kitűnőtanítóim voltak: Győri Irénke, Kovács Mihályné, későbbi matematikatanárom, Kovács Miska felesége, Gémes Géza két éven keresztül. – Kedvenc tanáraid az általános iskolában? – Osztályfőnököm Csóthy János volt, majd Farkas Ágoston („Guszti”). Kovách Géza („Gazsi”) is tanított, mint újdonsült mosóczi-lakos. – Következett a középiskola. – ’56 nyarán komoly felkészítőn vettünk részt Ficzay Dénes vezetésével. Sok mindent tanultunk tőle. Sikerült közel kerülnöm mindahhoz, amit Ficzay képviselt… A felvételi vizsga sikerült, bár Schön igazgató megrovásban részesített, mert valamit elhibáztam a matekdolgozatomban. A Gimnáziumban kitűnő kezekbe kerültem: Miska bácsi négy éven át volt az osztályfőnököm. Tanított még a „nagyok” közül Fábián, Kovách Géza… Merem állítani, hogy remek iskolám volt. – Melyik egyetemre felvételiztél? – Temesvárra, az építőmérnöki karra iratkoztam. És kérvényeztem, hogy magyarul vizsgázhassak. Fizikából Peter Lamoth feleltetett. Megkérdezte, ki tanította a fizikára líceumban? Megmondtam, hogy Fábián György. Erre azt válaszolta a professzor: felelhet bármilyen nyelven, maga biztosan tudja a fizikát… – Hogyan teltek egyetemi éveid? – A Temesvári építőmérnöki karnak az volt az aranykora. – Milyen szakra jártál? – Civil, azaz polgári, ipari, mezőgazdasági építőmérnökire. – Mi késztetett arra, hogy építőmérnöki egyetemet végezz el? – Ezt tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy itt, Aradon nem vettek be a KISZ-be. Egy jóakaróm kijelentette, hogy én, mint osztályellenség, egykori „kizsákmányoló” család leszármazottja, be akarok furakodni soraikba. Emiatt leszavaztak. Atomfizikus vagy történész szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy jelentkezhessek ezekre a szakokra, szükséges volt a KISZ-szervezet ajánlása. Így aztán mAradt az építőmérnöki. – Hova helyeztek az államvizsga után? – Az évek során elért eredményeim alapján az ötös élmezőnyben („Top 5”) végeztem. Ennek köszönhetően a Bánság Megyei Tervezőintézethez kaptam kinevezést. – Nagy dolog volt ez akkoriban. – Ennek az intézetnek volt egy Aradi fiókja, sikerült átjönnöm ide. Sok kiváló építész dolgozott itt: Ujj Jenő, Kígyósi Pál, Angel István, Neulender József stb. Magyar, német, zsidó, román vegyes társaság – remek hangulatban dolgoztunk itt együtt. „Elszomorít, hogy egyre kevesebben vagyunk” – Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával? – Anélkül, hogy tagja lettem volna a KISZ-nek, 42 éves koromban arra kényszerültem, hogy felvételemet kérjem a Román Kommunista Pártba. Ugyanis akkor, ’85-ben már négy éve vezettem az Aradi Szabadegyetemen egy magyar nyelvű tanfolyamot. A téma: kulturális, műszaki, tudományos előadások. Ezen a Korunk szerkesztőitől, a Kolozsvári történészektől és filozófusoktól kezdverészt vett az erdélyi magyar tudományos élet sok jeles képviselője. Előadást tartott Imreh István, Gaál Ernő. Toró Tibor atomfizikus professzor minden évben eljött az évadnyitóra, és bemutatta a legújabb Nobel-díjasokat. A meghívásokat magam intéztem. Segítségemre volt a Kolozsvári szerkesztők közül a megboldogult Csép Sándor, Veres Zoltán, mindaddig, míg nem települt Svédországba s nem utolsósorban Aradi (Schreiner) Jóska… 150 előadást ért meg ez a tanfolyam – ’81-től ’89-ig. Egy adott pillanatban a hivatalunk pártszervezetének a titkára a megyei titkárral egyetértésben megkérdezte: hogyan vezethetek én egy magyar tanfolyamot tudományos témákról, a tudományos szocializmus eszközeit felhasználva, ha nem vagyok tagja a pártnak? Akkor kénytelen voltam elfogadni a párttagságot. S volt egy második érvem is: be akartam iratkozni a doktorátusra, és kihoztak egy rendeletet Bukarestben, miszerint a jelentkezéshez kérték a pártszervezet ajánlását… Egyébként „csendes tag” voltam. – Sikerült a vizsgád? – Az 1985-ös Bukaresti felvételim nem sikerült, de 1990 őszén Temesváron bejutottam a doktorátusra. (Ekkor a felvételinek már nem voltak politikai feltételei.) A Temesvári Építéstudományi Kutatóintézet doktori iskolájában húszan voltunk öt helyre. És sikerült. – Végül megszerezted a doktori címet? – Mivel beléptem a politikába, elkapott a gépszíj, s nem jutott időm tanulmányokat, dolgozatokat, szakcikkeket írni. Le is szidott jól a tudományos vezetőm, amikor kiderült, hogy lemondok erről a lehetőségről… Azt mondhatnám, hogy kisebbségi közösségszervezéssel foglalkoztam ’81-től ’89-ig, s aztán jött az úgynevezett forradalom. – Első perctől benne voltál az Arad Megyei RMDSZ vezetőségében? – Gazdasági alelnök voltam, társa a néhai Tokay Györgynek, aki politikai alelnök lett, Hosszú Zoltánt választottuk elnöknek. Rövid időn belül, májusban parlamenti választások következtek, és Hosszú Zoltánt rekord-, 30 000-nél több szavazattal szenátorrá választották. Miután ő a fővárosba költözött, én ügyvezető elnök lettem, és rá egy évre megválasztottak a megyei szervezet elnökének. Tíz évig töltöttem be ezt a funkciót. De hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt sosem tekintettem politizálásnak, hanem közösségi szolgálatnak. A közösségszervezésről elmondhatjuk, hogy a manapság számtalan faluünnepség, egyéb kulturális események, rendezvények sorozata, amely zajlik a megyében, tulajdonképpen akkor, a kezdetekkor indult el, és nőtte ki magát. Ma vannak intézmény szerepet betöltő folyóirataink, napilapunk, kulturális és szakmai egyesületeink. Érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ szorosan együttműködik az egyházzal, különböző civilszervezetekkel. Ez nagyon nagy dolog! Ami elszomorít, az, hogy egyre kevesebben vagyunk, az iskola padjait egyre nehezebben tudjuk feltölteni… – Hány évig voltál tanácsos? – Tizenkét évig megyei és szintén tizenkét évig városi tanácsos voltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy ott legyünk a tanácsban, hogy ne dönthessenek távollétünkben. – Rengeteget tettél az Aradi és az Arad megyei magyarságért, kultúránkért. Hogy érzed, megbecsülik munkádat az emberek? – Legnagyobb gondunk a kommunikáció. Kezdetben ennek a szintje sokkal kezdetlegesebb volt, mint manapság, amikor az internet, a Facebook behálózza életünket. Hiába volt akkoriban több mint 30 000 szavazónk és közel 70 000 magyar a megyében, a kezdeti időszakban, amikor gyerekcipőben jártunk, nem sikerült elég közel hozni a közösségi ügyekhez a magyar lakosság jelentős részét. A későbbiekben is csak alkalmilag tudtuk megszólítani az embereket, például egy-egy választást megelőzően. – Mi a véleményed arról, hogy az egyre kisebb számú Aradi magyarokat, enyhén szólva, nem túlságosan érdeklik a magyar kulturális események? – A lemorzsolódásnak nem csak migrációs és biológiai okai vannak. Az Aradi magyarság nem úgy él, mint egy 1000-1500 lélekszámú falu lakosai, hanem elszórva a tömbházakban. Jól tudjuk a rendezvényeinkről, hogy Aradon a kulturálisan aktív közösség pár százra tehető. – És nagy részük az idősebb nemzedéket képviseli. – Nem tudjuk a fiatalokat megfelelően motiválni, hogy nagyobb számban vegyenek részt a magyar kulturális életben. – Azért vannak pozitív előjelű kivételek. – A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok. „Ideköt a szülői ház, az alma materek sora” – Milyen fontosabb elismerésekben részesültél? – 1994-ben Pro Urbe Díjat kaptam Budapesten a két ország közötti közeledés érdekében tett lépéseim elismeréseként. Akkoriban, mint megyei tanácsos, szoros kapcsolatokat építettünk ki Békés és Csongrád megyékkel. Utána alakult meg a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió. A két magyarországi megye önkormányzatának javaslatára adta át a díjat Boross Péter, Göncz Árpád jelenlétében, a Belügyminisztérium dísztermében. – Erre büszke lehetsz. Meg mi is… – Talán ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy 2002-ben az elsők között megkaptam az RMDSZ Ezüstfenyő-díját. Ez egy szép térbeli bronzplakett a következő szöveggel: „A szülőföld visszaszerzéséért”. Elérzékenyülök, ha visszaemlékezem, hogy Tempfli József püspökkel együtt részesültem ebben az elismerésben. – Mi az, ami legjobban köt szülővárosodhoz, Aradhoz? – Ideköt a szülői ház, az alma materek sora, tulajdonképpen minden emlékem ehhez a városhoz köt, hisz időm 95%-át itt töltöttem. Szinte mindegyik utcában van egy olyan épület, amelyhez kapcsolódom egy-egy tervvel, legyen az átalakítás vagy hozzáépítés. Tehát a munkám eredménye is itt van. No meg a barátaim! Ha valaki felajánlaná, hogy átköltözzek, például, Gyulára, egy gyönyörű házba, egy hét után biztosan visszajönnék. Annak ellenére, hogy alelnöke vagyok az Arad–Gyula Baráti Társaság nevű civilszervezetnek, és az egyik nagyapám gyulai születésű volt. – Mondanál pár szót a Cziszter családról? – A Cziszter ritka név. Tudomásom szerint az enyém az egyetlen Cziszter család a környéken. Lényegében kisjenői gyökerű. Ott volt nagyapám asztalosmester. Kilenc gyermeke volt. Felesége Aulich Berta, akinek az apja unokatestvére volt Aulich Lajos Aradi vértanúnak. A sok gyerekből négy fiú tanulta ki az asztalos mesterséget. Egyikük kereskedő lett, de időskorára ő is beállt asztalosnak. Dédapám is asztalos volt. Szóval asztalos dinasztiából származom. Az Aradiak apámat, Cziszter Kálmánt és nagybátyámat, Cziszter Józsefet ismerhették. Sok helyen még megtalálhatók a hársfából készült redőnyök, amelyeken fémlemez s rajta a felirat: „Cziszter Coloman” vagy „Cziszter Iosif”. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad), 2016. júl. 19. Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal „A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.) – Meghatározó volt életedre a családi környezet? – Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy Aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra. Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem. – Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek. – Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött. – Gyerekek? – Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában. – Mivel foglalkozik a céged? – Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások. – Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt? – Nagyon szép. Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… MAradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az Aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett. „Ambícióm, hogy megtanuljak angolul” – Lokálpatriótának tartod magad? – A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak. – Vannak-e példaképeid? – Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc. – Igazi barátaid vannak-e? – Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat. – Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani? – Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást. – Megvalósulatlan álmaid? – Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba. – Terveid? – Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok. – Értek-e kudarcok életed során? – Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek. – Mondanál erről valami konkrétumot? – A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is. – Templomjáró vagy? – Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat… – Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben? – Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is. – A zenét szereted? – Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk. – Szoktál-e tévét nézni? – Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket. – Hogyan élsz mostanában? – Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt. – Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat? – Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra. – Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben? – Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak. – Elárulnál erről valamit? – Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének Aradi magyar történelmét mutatja be. – Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”? – Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó Aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait. – Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal? – Nagyon jó. Ez is empátia kérdése. – Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal? – Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt eredmények is. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. március 23.Csép Sándorra és Kostyák Alpárra emlékeztek KolozsváronSzínes riportfilmek és portréinterjúk vetítésével emlékeztek Csép Sándor (1938-2013) riporter, rádiós- és televíziós-műsorszerkesztőre és Kostyák Alpár (1957-2016) szerkesztőre, népzenészre a Kolozsvár Társaság Fotó és film Kolozsváron című rendezvénysorozatának záróeseményén. A civil szervezet főtéri székhelyén kedd este megtartott rendezvényen Buchwald Péter köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót Katona Zs. Józsefnek, akik a kolozsvári televízió magyar adásának szerkesztőivel, Víg Emesével, Márkus Etelkával és Antal Áronnal beszélgetett. Víg Emese, a kolozsvári közszolgálati televízió magyar adásának főszerkesztője többek közt kifejtette, Csép Sándorban az volt a nagyszerű, hogy mindenkivel komolyan foglalkozott. Mint részletezte, ő maga bölcsész végzettsége okán kezdetben meglehetősen hosszú kérdéseket tett fel a riportalanyoknak, az első lecke, amelyet Csép Sándortól megtanult, az volt, hogy rövidebben fogalmazza meg kérdéseit. Márkus Etelka a gondolatmenetet folytatva hozzátette, Csép Sándor egyáltalán nem volt sztárvadász, ugyanakkor olyan személyiség volt, aki a kapcsolati tőkéjét is megosztotta kollégáival. „Küldött minket kocsmázni. Ne üljetek az irodában, menjetek az emberek közé” – idézte fel Csép tanácsait. Antal Áron elmondta, gyakorlatilag együtt nőtt fel Kostyák Alpárral, osztálytársak voltak, a román hadseregben is együtt szolgáltak. „Ráillik az a török kifejezés, hogy „háttestvér”, azaz olyan ember, akinek nyugodt szívvel hátat fordíthat az ember, mert tudja, hogy nem támadja hátba. Joviális volt, szeretett viccelni, de ha baj volt, mindig lehetett rá számítani” – idézte fel Kostyák Alpár egyéniségét Antal Áron. A beszélgetés közben számos rövidfilmet, illetve filmrészletet is levetítettek, többek közt ízelítőt kaptunk Csép Sándor legismertebb riportfilmjéből, a kalotaszegi „egykézést” bemutató Egyetlenem című alkotásból. Vászonra került a Kostyák Alpárról szóló film is, amely Kostyák megjegyzésével ért véget: „ennyi elég is volt”. Egy werkfilm erejéig a kolozsvári tévé magyar szerkesztőségének mindennapjaiból, kulisszatitkaiból is ízelítőt kaptunk. Víg Emese a beszélgetés végén úgy fogalmazott: a kolozsvári magyar adás akkor létezik, ha van nézője, egyúttal visszacsatolást is kért hallgatóságától. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2017. április 11.Marossárpataki könyvbemutató Tamás GáborralMúlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor. Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot. A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt. Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét. Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes. A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között. A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét. BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 26.Ma megnyitja kapuit a 13. EMI-táborMa kezdetét veszi a 13. EMI-tábor, a gyergyószentmiklósi 3-as kilométernél. A hétfő délelőtti sajtótájékoztatón Sorbán Attila Örs, az EMI-tábor főszervezője, és Szűcs Péter, a tábor programfelelőse és az EMI alelnöke számolt be a tábor helyzetéről, programjairól. „Az utolsó simításokat végezzük!” – jelentette ki Sorbán Attila Örs, és hozzátette, hogy a tábor idén is színvonalas programokkal érkezik. A főszervező nagy vonalakban ismertette a főbb programpontokat, és felhívta a figyelmet a honlapon megtalálható programlistára, amely elérhető a www.emitabor.hu weboldalon. „Az EMI-tábor a magyar fiatalok találkozási helye, ahol közösen átbeszéljük a kulturális, történelmi és nemzeti problémákat is. Hisszük, hogy ezek megoldása csak együtt lehetséges. Az EMI elsősorban egy független rendezvény, így idén főként a kizáróan fontos politikai kérdések fognak érvényesülni, a szórakozás és a kikapcsolódás mellett.”– hangsúlyozta az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke. A politikai előadásokon a meghívott erdélyi magyar közéleti képviselők taglalják az autonómiai törekvéseket, és az erdélyi érdekképviseleti lehetőségeket. Az autonómia kapcsán Kérdezz-felelek Izsák Balázzsal beszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők, ahol a fiatalok, és az érdeklődők az önrendelkezés főbb tudnivalóiról hallhatnak. Szent László éve alkalmából Harangozó Imre tart majd előadást a lovagkirályról. A trianoni centenárium kapcsán két 1918-as témájú előadásra is sor kerül, melyet Vincze Gábor és az EMI-tábor életében először előadó Köő Artúr történész tart majd. Idén első alkalommal vesz részt a táborban Bayer Zsolt publicista, aki Trianonról másként címmel ad elő. A főszervező örömmel jelentette be, hogy idén a Magyar Turán Alapítvány Kurultaj programjai is helyt kapnak a táborban. A Hagyományörző téren ősmagyar kultúrát megelevenítő bemutatók, jurta építés és különféle előadások fogják színesíteni a tábor helyszínét és programpontjait. Mindemellett az Arany Griff rend hozza el a középkor hangulatát, látványos párviadalokkal és bemutatókkal. Szűcs Péter, a tábor programfelelőse részletezte a várható felhozatalt, és elmondta, hogy a tematikus sátraknál változtatós előadásokra és foglalkozásokra látogathatnak el az érdeklődők: sport, történelem, művészet, kézműves foglalkozások, borkóstolók stb. Az újdonságnak számító EMI-sátorról a következőképpen nyilatkozott a programfelelős: „Az EMI-sátor a Szénás és az Előadósátor közötti átmenet, amely nem csupán komoly témákat taglal, hanem könnyedebb programokkal is várja a táborozókat.” Az EMI-sátorban író-olvasó találkozóra, rovásírás-oktatásra és életformákat bemutató előadásra is sor kerül. „A Gyerek sátor csapata a koncertek alatt is vállalja a gyerekek felügyeletét”– közölte Sorbán Attila Örs. A sátor izgalmas, változatos programokkal várja a kicsiket, ahol idén először szakképzett óvónők is vigyáznak – az önkéntesek mellett – az apró résztvevőkre. A sajtótájékoztatón az EMI elnöke közölte, hogy habár idén elmaradtak az elővételes jegyek, az első kétszáz, helyszínen megvásárolt heti jegyhez kedvezményesen lehet hozzájutni. A jegyeket szerda reggel 10 órától lehet megvásárolni a jegyirodánál. A táborba érkezők buszjáratokat is igényelhetnek, amelyek menetrendjét a honlapon lehet majd megtekinteni. A járatok a koncertek után is rendelkezésre állnak. (Néhány előadás címe: Csép Sándorra, Csíki Sándorra, Strahl Zoltánra, Borbély Imrére és Márton Zoltánra emlékezünk- - ’56 üzenete a mai fiataloknak - Meghívott: Wittner Mária 1956-os szabadságharcos (Budapest), - 1918 két mítosza és a békediktátumig vezető út - Meghívott: Vincze Gábor történész, - Milyen is lesz az autonómia? – kérdezz-felelek - Meghívott: Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke, - Az egyházak szerepe az erdélyi magyarság megmaradása érdekében. Erdély.ma 2017. október 19.Az ember a pódiumon túl (Papíron Tamás Gábor életútja)Népes érdeklődőtábor gyűlt össze vasárnap délután a sepsiszentgyörgyi Park vendéglőben a Sepsi Rádió Szociális háló című műsorának közönségtalálkozójára, amelynek ez alkalommal Tamás Gábor volt a meghívottja. A közönségtalálkozó egyben könyvbemutatót is jelentett, Szucher Ervin marosvásárhelyi újságíró Csak a szívünkben nem száll az idő – Életúton Tamás Gáborral című interjúkötetének hátterét ismerhették meg az érdeklődők. A könyvbemutató mintegy felvezetőjeként a Szociális háló műsorvezetője, egyben az est házigazdája, Majláth-Szabó Attila szólt a közönséghez. A műsor kapcsán felidézte: ő maga is 2008-ban került ki az állami gondozási rendszerből, és hosszas útkeresés, nehéz időszak után mostanra sikerült egyenesbe hoznia az életét, a Sepsi Rádió adta eséllyel pedig azoknak szeretnének reménysugárt nyújtani, akik az ő sorsához hasonlót kényszerülnek megélni. Egyben azt is üzenik, a roma közösség tagjai és a védelmi rendszerből kikerült fiatalok is komoly potenciált képviselnek, és hasznos tagjaivá tudnak válni a társadalomnak. A műsor hatását illetően Majláth-Szabó Attila kifejtette: több mint 350 családnak tudtak anyagi és természetbeni támogatást nyújtani az elmúlt három évben. Zárásként kisfilm mutatta be a műsor eddigi meghívottjait, valamint a nemrégiben létrehozott, az őrkői roma közösséget segítő SpeedHelp Egyesület tevékenységét. A kolozsvári Világhírnév Kiadó gondozásában 2016-ban megjelent könyv szerzője, Szucher Ervin elmondta, nem hajtotta olyan késztetés, hogy Tamás Gáborral együtt jelenjen meg bárhol, így a könyv megírására sem ez sarkallta. A közös döntés, hogy a sok-sok beszélgetés végül könyvformát nyerjen, azt követően született meg, hogy megismerte Tamás Gábort, az embert. Sokan lehetnek sztárok, akár a szó jó értelmében is, de úgy véli, Gábor több ennél, igazi ember, aki „a színpadról leszállva olyan, mint én, önök vagy bárki más, szerény, vicces, közvetlen”. A könyv alapötlete visszatérése után fogalmazódott meg, 16 éven keresztül ugyanis Csép Sándor riporter, rádió- és televízió-műsorszerkesztő kísérte koncertturnéira. Ő javasolta, hogy a borozások, beszélgetések során elhangzott történeteket papírra kellene vetni. Ő már nem láthatott neki ennek a munkának megromlott egészségi állapota miatt, de ajánlotta Szucher Ervint. A véletlen úgy hozta, hogy a Marosvásárhelyi Rádióban akkor futó műsorába Ervin meghívta egy hosszabb beszélgetésre, amely során kiderült, egy hullámhosszon mozognak – idézte fel Tamás Gábor. Általánosságban az interjúk során elhangzott számtalan kérdés, illetve a több száz levél, amelyek mai napig érkeznek, és melyeket nem lehet megválaszolni, valamint a koncertjeire ellátogatók száma is meggyőzte arról, hogy van a világ magyarságának egy rétege, amelyet igenis érdekel a személye, ezért úgy gondolta, ideje egy őszinte, vallomásszerű könyvbe foglalni az életpályáját. Senki ne számítson egy minden lapján vidámságot sugárzó írásra – hívta fel a figyelmet –, nem volt mindig rózsás az út, amelyet hosszúra sikeredett pályáján bejárt. A közönség részéről érkező kérdésre válaszolva Tamás Gábor a karrierjéről is szólt: elindításában nagy szerepe volt Horváth Charlie-nak, aki azzal biztatta, nagy sikere lehet a Kárpát-medencében, mivel ezt a műfajt senki nem űzi oly jól, mint ő. Nem eltervezett útról volt szó, a disszidálás, majd a honvágy hozta magával mind a zenét, mind a szövegeket, a folytatáshoz a 18 év távollét utáni visszatérés, a szeretetteljes fogadtatás adta és adja az erőt. A könyvbemutatót követően Tamás Gábor dalcsokorral örvendeztette meg a közönséget, amelyben helyet kaptak mind a közismert alkotások, mind az utóbbi évek „termései”. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 11.Az óvatosság és a lázadás szellemének birkózása (Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíró-irodalomkritikussal)Azt mondja, az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettek, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója. Szilágyi Júliával írói stílusbravúrokról, zsidó érzékenységről és kommunista „vallásosságról” egyaránt beszélgettünk. – Tengernyi könyv, még annál is több emlék, tapasztalat veszi körül. Jó közöttük élni? – Nincs rá egyértelmű válasz. Az utolsó, még életben lévők közé számítok a nemzedékemből. Márpedig a generációmmal együtt lezárult egy korszak, amelynek irodalmát jórészt nem irodalmi szempontok határozták meg. De csinálnunk kellett valamit, és ez folyamatosan rákényszerített, hogy nyelven belüli kommunikációs lehetőségek után keresgéljünk. Egyféle bújócska volt ez: miként tudjunk kimondani dolgokat úgy, hogy közben a cenzúra éberségét is megkerüljük. Persze ez aztán hol sikerült, hol nem. A Korunk történetében volt például olyan lapszám, amelyből huszonhárom anyagot emelt ki a cenzor. Kántor Lajossal és Csép Sándorral bementünk Rácz Győzőhöz, a lap akkori főszerkesztőjéhez, és azt mondtuk, ilyen körülmények között képtelenség lapot csinálni. Nem voltunk túl jó viszonyban Ráczcal, ennek ellenére ő rögtön vette a telefont, és megkérdezte az illetékes hivataltól, hogy most mi legyen? Az első repülővel meg is érkezett Kolozsvárra Pezderka elvtárs, aki nem volt rosszindulatú ember, de iskolázatlansága, korlátoltsága miatt hihetetlenül nehéz volt tárgyalni vele. Sándor nap volt, amikor megérkezett, Csép Sanyi neki is töltött egy pohár pálinkát, Pezderka elvtárs pedig azt mondta nekem: az elvtársnő haragszik rám. Tudja, válaszoltam, apámnak volt egy mondása: valahányszor bocsánatot kértem tőle valamiért, azt mondta, nem haragszom, fiam, csak mérges vagyok. Pezderka elvtárs pedig erre a következő nagyon nagy dolgot válaszolta: az elvtársnő biztosan tudja, hogy a pártvonalat nem én találtam ki. Talán még a szerkesztőségben felszerelt „poloskák” is megfagytak. – A sorok közötti üzengetés, a kettős beszéd már-már tökélyre fejlesztése mellett a folyamatos öncenzúra késztetése is ott kísérthetett. Létezik ennél nagyobb veszély egy íróember számára? – Valóban, akaratlanul is valamilyen kollaborálás alakult ki, valahányszor leültünk az íróasztalhoz, kénytelenek voltunk bizonyos igényekre is gondolni. De ahhoz is ez segített hozzá, hogy megtaláljuk a nyelvi formát, azt a stílusravaszkodást, ami üzenetként eljut az olvasóhoz, és remélhetőleg megkerüli a cenzori éberséget. Emlékszem olyan mondatra, amelynek leírása előtt bennem is megszólalt a vészcsengő, párhuzamosan azonban más is működött: a megalázottság és szégyen érzése. Ez pedig folyamatosan a mozgástér állandó tágítására késztetett, arra gondoltam, meg kell próbálni leírni azt a mondatot, ellenkező esetben sosem derül ki, hogy belefért volna-e, vagy sem. Az idő múlásával egyre elkeseredettebbek és elszántabbak lettünk, de egyre gyávábbak is, mert közben mindannyiunknak volt vesztenivalója, zsarolhatóak voltunk, megfélemlíthetők. Az óvatosság és a lázadás szelleme birkózott bennünk egymással. – A zsidó identitás milyen mértékben befolyásolta az esszéírót, szerkesztőt? Egy korábbi vezércikkemben korjellemző szándékkal használtam a „nagyanyám korának zsidó boltosa” képet, amire ön azonnal reagált... – Valószínűleg a zsidóság túlzott érzékenysége szólalt meg bennem, egyfajta előítélet ellen hadakoztam. A zsidóság szociális összetételét erőteljesen meghatározták bizonyos történelmi korlátok, tiltások, például hogy milyen mesterségeket gyakorolhatott egy zsidó, és mit nem. Aligha vitatható, hogy a zsidóságnak volt múltja, tapasztalata, talán hajlama is a kereskedésre, ugyanakkor itt belső és külső tényezők egyaránt találkoztak. A külső pedig az volt, hogy bizonyos mesterségektől, megélhetési formáktól hosszú ideig eltiltották a zsidóságot. Ezért érezhettem akkoriban károsan általánosítónak azt a megállapítást. – A „túlzott” érzékenységet valóban túlzónak tartja? – Messzibbről kanyarodnék a válaszra. Nyolcévesen Erdélyben semmi esélyem nem volt az életben maradásra – a nyolcvanhat éves anyai nagyapám gázkamrában végezte az életét –, ezért a család Romániába menekült. Nem mintha ott tárt karokkal vártak volna, csak a gyökeresen más mentalitás miatt ott egyszerűen mindent el lehetett intézni, mint ahogy most is, csak meg kell találni a módját. És ahogy a nagybátyám meg is találta, miután a szomszédok beárultak bennünket. Behívta a Siguranţa emberét a dolgozószobájába, a zsebében akadt néhány „érv”, amely átvándorolt a titkosrendőr zsebébe, s ezzel az ügy el volt intézve. Mindez a magát jogállamnak tartó Magyarországon elképzelhetetlen volt. Persze tudok olyan csendőrről is, aki a deportálandó családnak azt mondta, adják oda neki az értékeiket, mert így legalább egy becsületes magyar család fog jobban élni. – Ez így nem számít általánosító „ügykezelésnek”? – Nézze, nemrég bűntudatosan beszélgettem Visky Andrással. Nem tudom, hogy Viskyék tudták-e, annak idején mi történt tizenhatezer kolozsvári zsidóval, de előfordulhat, hogy nem, mert én sem tudtam, mi történik a Visky családdal. A körülmények jobb ismeretében, illetve ha az emberben van morális érzék, ezek a „nemtudások” utólag bűntudattá alakulnak át. Kialakul egy kollektív emlékanyag, ami azt észleli, hogy egy társadalom közeli tagjai tétlenül nézik, amint embereket elkülönítenek és elpusztítanak. Ez halmozódott fel az életben maradt zsidóság tagjaiban. Az én korosztályom nem maradt életben, hazatérésünk után egy ideig én voltam az egyetlen zsidó gyermek Kolozsváron. Emlékszem, elmentünk megnézni az életét szintén a gázkamrában végző apai nagyanyám lakását. Az udvaron egy kislány biciklizett az én kabátomban, az én biciklimen. Sírni kezdtem, természetesen mindent vissza akartam kapni, a másik, hozzám hasonlóan kilencéves körüli kislány pedig nem akarta visszaadni, hiszen neki is kellett. Két igény szembesült egy speciális történelmi helyzetben. Kiszaladt az anyja, kezdte lerángatni kislányáról a kabátot, az én anyám meg nyugtatgatta, hogy hagyja. Nem vagyunk mi tolvajok, ezeket így kaptuk, hajtogatta az asszony. Valószínűleg azonban soha nem jutott eszükbe, hogy azok a tárgyak valamikor valakié voltak. Sírva mentem az anyámmal hazafelé, és csak útközben jutott eszembe: de hol van Vilma nagymama? Hasonló emlékek táplálják azt a bizonyos érzékenységet, amely talán a magával folytatott vitában is megnyilatkozott. – Korosztályának tekintélyes része – ön is – egy ideig a kommunista „fényes szelekben” fürdött. Ma hogyan magyarázná azokat az időket? – Meggyőződéses baloldali voltam, kommunista. Baloldali szellemiségű családba születtem, egy kommunista nagynéném és egy illegalista szociáldemokrata nagybátyám volt. A Szilágyi nagybácsi és sokan az ő nemzedékéből a két háború közötti válság éveiben, a kor igazságtalan társadalmában balra tolódtak. A háború által szétvert világban pedig sodort magával bennünket egy eszme, hátha létezik szebb jövő, részt akartunk venni valamiben, ami igazságos, becsületes. Vallásos hittel egyenrangú volt az a lelkesedés, amellyel én elfogadtam és vallottam azt az ideológiát. Érettségi előtt álltam, ifjú kommunistaként lehetőségem kínálkozott, hogy a Szovjetunióba menjek egyetemre, ám az államvizsgára készülő udvarlóm egy nap arra ébredt, hogy a fejére olvassák: székelyföldi nagyapjának volt néhány hektárnyi kaszálója, amit eltitkolt, ami nem szerepel az egyetemi életrajzában. Ezért minden iskolai végzettségét törlik egészen az elemi osztályokig. Kétségbe volt esve, kihallgatást akart kérni az egyetem akkori rektorától, Nagy Istvántól. Én akkortájt már kezdtem eszméletre ébredni, hiába próbálkozik, mondtam, kettejük szempontja sehol nem találkozik. Annyira közel robbant hozzám a bomba, hogy az eset teljes átértékelésre kényszerített. És akkor kijelentettem: nem akarok a Szovjetunióba menni. Magánúton érettségiztem, magyar szakra jelentkeztem az egyetemre, és feleségül mentem az „osztályellenséghez.” Hogy később elváltunk, annak már semmi köze nem volt a politikához. De a családom többi tagja is fokozatosan „kijózanodott”, főleg miután nagybátyámat kizárták a pártból, mert biztosan áruló, megvásárolta valamivel az életét. Ő ugyanis onnan szabadult, ahol Józsa Béla azóta is tisztázatlan körülmények között meghalt. – Második férje, Gáll Ernő is meggyőződéses kommunista volt. Egyszerűen csak vak a szerelem? – Az én kommunista világnézetem 1956 után dőlt romokba. Rettenetesen összetört, hogy néhány egyetemi évfolyamtársamat letartóztatták, elfogadhatatlannak tartottam a leszámolásokat. Kezdetben abba kapaszkodtam, hogy a párt ezt nem akarhatja, biztosan személyi hibák idézték elő ezeket a szörnyűségeket. De egy világ dőlt össze bennem, és Gáll Ernő volt, aki meg tudta magyarázni nekem, mi is történt ’56-ban. Sokáig igyekezett megőrizni magában a hitet, amely őt, a gazdag polgári család sarját a munkásmozgalom felé terelte, a kamasz lélek eszmények utáni keresgélését táplálta. A családját deportálták, ő egyszerűen túlélte Buchenwaldot. Úgy éreztem, hogy egy ilyen emberhez hozzá tudnám kötni az életem. – Egyáltalán nem érdekelte az 1989-es rendszerváltás utáni közéleti szerepvállalás? – Akkoriban betegeskedni kezdtem, és úgy éreztem, nincs energiám mindenre. Elsősorban írni, olvasni, gondolkodni akartam, azt meg már a korábbi rendszerben elhatároztam, hogy semmiféle politikai-közéleti szerepet nem vállalok. Többször is „megkínáltak” vele, de nem fogadtam el, éreztem, hogy csapda: láttam rendes embereket eltorzulni abban, hogy előbb megszerezzék a hatalmat, majd minden eszközzel megtartsák. Az én lelki beállítottságom pedig nem engedte, hogy megfizessem ezt az árat. Szilágyi Júlia Esszéíró, irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi oktató. 1936 augusztus elsején született Kolozsváron. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen diplomázott 1960-ban, magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári oklevelet. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain, aztán a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd 1991-ig a Korunk szerkesztőségének belső munkatársaként tevékenykedett. 1994–2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén volt megbízott előadótanár. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század (kismonográfia, 1968); René Fallet: Egy félnótás Párizsban (regényfordítás, 1969); A helyszín hatalma (esszék, tanulmányok, 1989); Mit olvas, Hamlet herceg? (esszék, tanulmányok, 1993); Versenymű égő zongorára (esszék, tanulmányok, 2002); Lehet-e esszét tanítani? (2007); Feljegyzések az akváriumból (esszék, jegyzetek, 2010); Álmatlan könyv (memoárkötet, 2014). Díjak, elismerések: a Bethlen Gábor Alapítvány díja (Marius Tabacuval megosztva, 1990), Látó-nívódíj (1996, 2015), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), Az Év Könyve díja (2008). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
